Hullócsillag

Hullócsillag

Hullócsillag

Az éjszakában, tompa fényben,

Ezüst csillag zuhant át az égen.

Fentről a kis csillag a Földre indult,

De nem ért el odáig, égni kezdett, mert kigyúlt.

 

S csak égett-égett, ahogy közeledett felénk,

Hosszú fénycsóvát szórva elénk.

Egészen közel volt, már majdnem célt ért,

De a légkört hamarabb, mely eloltá a fényt.

 

A csillag égni vágyott, ragyogni az égen,

Tündökölni fent, mint régen.

De nem volt elég ereje, hogy megtegye,

Arra vágyott h megint mindenki észrevegye.

 

Bánatában a csillag felpillantott az égboltra,

S látja, hogy társainak fényesebb a sorsa.

Világítanak, sugárzanak, mintha integetnének,

De szegény kis csillagból kezdett kihunyni a lélek.

 

Egyre jobban hűl ki, éppen csak parázslik,

A társai fentről integetnek, miközben ő alig látszik.

Egyedül volt a sötétben s már nem világított ő maga sem,

Nem figyel rá senki, nem jár arra senki sem.

 

Már alig észlelte a külvilág halk zajait,

A víz csobogását és a szellő hangjait.

De erre vágyott egykor a csillag, s bár nem ragyoghat fenn,

Láthatja itt azt, mit a többiek ott nem.

 

Még utolsó erejével feltekintett társaira,

S megpróbál nem figyelni a természet hangjaira.

Mindenkit felismer, kivéve egyet,

Álmodva sem látott még annál szebbet.

 

A Hold intésében az tündökölt a legszebben,

Ámult rajta, majd rájött valamire egészen nehezen.

Az nem csillag volt, csak egy fény, mely az ő saját emlékére gyúlt,

Csodálattal nézte egykori énjét, majd egy utolsó sóhajjal kimúlt.

 

2013.

 


Megosztom:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterPin on PinterestShare on LinkedInShare on TumblrDigg thisShare on Reddit