Hullócsillag
Az éjszakában, tompa fényben,
Ezüst csillag zuhant át az égen.
Fentről a kis csillag a Földre indult,
De nem ért el odáig, égni kezdett, mert kigyúlt.
S csak égett-égett, ahogy közeledett felénk,
Hosszú fénycsóvát szórva elénk.
Egészen közel volt, már majdnem célt ért,
De a légkört hamarabb, mely eloltá a fényt.
A csillag égni vágyott, ragyogni az égen,
Tündökölni fent, mint régen.
De nem volt elég ereje, hogy megtegye,
Arra vágyott h megint mindenki észrevegye.
Bánatában a csillag felpillantott az égboltra,
S látja, hogy társainak fényesebb a sorsa.
Világítanak, sugárzanak, mintha integetnének,
De szegény kis csillagból kezdett kihunyni a lélek.
Egyre jobban hűl ki, éppen csak parázslik,
A társai fentről integetnek, miközben ő alig látszik.
Egyedül volt a sötétben s már nem világított ő maga sem,
Nem figyel rá senki, nem jár arra senki sem.
Már alig észlelte a külvilág halk zajait,
A víz csobogását és a szellő hangjait.
De erre vágyott egykor a csillag, s bár nem ragyoghat fenn,
Láthatja itt azt, mit a többiek ott nem.
Még utolsó erejével feltekintett társaira,
S megpróbál nem figyelni a természet hangjaira.
Mindenkit felismer, kivéve egyet,
Álmodva sem látott még annál szebbet.
A Hold intésében az tündökölt a legszebben,
Ámult rajta, majd rájött valamire egészen nehezen.
Az nem csillag volt, csak egy fény, mely az ő saját emlékére gyúlt,
Csodálattal nézte egykori énjét, majd egy utolsó sóhajjal kimúlt.
2013.
Hozzászólások